Nagyobb felelősségünk van abban, hogy kivel kötjük össze az életünket, mint gondolnánk...

Családállításokon és képletelemzéseken sokszor felteszik nekem azt a kérdést, hogy hogyan lehetne rávenni a párjukat arra, hogy megmozduljanak és

vállalva a felelősséget a saját problémáik kialakulásáért, elinduljanak mélyebb válaszokat keresni a pozitív irányú változás érdekében.

Szeretnék megosztani néhány érdekes érvet, ami talán segíthet azoknak, akik motiválni szeretnék a párjukat:

Az elmúlt hónapokban egyéni és csoportos családállításokon elképesztően gyakori volt az a jelenség, hogy a témahozó személyek elakadásainak

legfontosabb rejtett okait nem a témahozó saját rendszerében találtuk meg (vagy nem csak ott), mert az illető tudattalanul kompenzált valamit, ami a

párja rendszerében, a párja múltjában található probléma. Amikor családállításon valakihez társul a párjának a ,,sorsa", az nem csak azt szimbolizálhat

ja, hogy a párkapcsolódás okán összekötötték a sorsukat, ami onnantól kezdve összefonódik, hanem azt is jelentheti, hogy az illető a társa sorsterheit is

cipeli, valami olyat kompenzál, ami a társa múltjában gyökerezik.

Bert Hellinger a ,,Maradandó boldogság" című könyvében (amikor még az általam kedvelt és tisztelt módon alkalmazta a módszert) elmesélt egy

történetet, ami nagyon megérintett és mindig emlékeztet arra, hogy mennyire fontos témáról beszélünk. A történet egy férfiról szól, akinek a testvére

éhen halt a háborúban. Ez a férfi később egy anorexiás hölgyet vett el feleségül, aki szintén ,,éhen halt". Hellinger úgy fogalmazott, hogy a férfi elvett

valakit, aki éhen halt helyette, így neki már nem kellett tudattalanul vezekelnie a testvére halála miatt. Ez a példa is erősen közvetíti felénk azt az

üzenetet, hogy együtt könnyebb megoldani a problémáinkat, mint egymástól elszeparálódva, a másikat hibáztatva, vagy éppen strucc politikát folytatva.

Ha a férfinak nem lett volna feladata ezzel a betegséggel, vagy az éhen halás traumájával, ami bűntudatot keltett benne azért, mert ő életben maradt, a

testvére pedig meghalt, akkor valószínűleg másképp alakul a párkapcsolati sorsa.

2011 óta számtalan olyan állítást láttam, vagy éppen vezettem már egyéni és csoportos verzióban is, ahol a témahozó betegségének vagy

sikertelenségének okát kutatva a morfogenetikus mező a témahozó párjához vezetett el minket, de nem az általános párkapcsolati állítás okán.

Abban az esetben, ha a társ nem nyitott a spirituális jellegű önfejlesztésre és nem ad engedélyt az állítás feltárására, akkor nincs felhatalmazásunk

tovább menni. A témahozó ilyenkor annyit tehet, hogy leteszi az addig tudattalanul cipelt batyut, amit a párja helyett is cipelt, de meglátásom szerint ez

nem elég a hosszútávú boldog párkapcsolathoz. A közös pozitív, áldásos teremtésekhez meg aztán pláne nem elég. Amikor a felek hosszabb távon

megakasztják egymás fejlődését, nem tudnak együtt fejlődni, és nem mernek elbúcsúzni egymástól, akkor a közös teremtés általában sikertelenség,

betegségek és szomorúságot okozó helyzetek formájában nyilvánul meg. És ilyenkor felmerül a kérdés, hogy mit szeretnénk igazából együtt teremteni?

MOST ott vagy ahol szeretnek, tisztelnek, becsülnek téged, és ahol fejlődhetsz, vagy ott vagy, ahol csak reménykedsz abban, hogy egyszer majd szeretni

és becsülni fognak téged? Ahol ,,egyszer majd..." együtt fejlődhettek pozitív, áldást hozó dolgokat teremtve az életben... valamikor, nem tudjuk mikor.

Az elmúlt néhány évben több olyan párral is együtt dolgozhattam, akik felváltva jártak hozzám feltárni az elakadásaik okait, hogy jobb legyen a

kapcsolatuk, és azért is, hogy a terveik haladhassanak a megvalósulás útján. Nagyon jó érzés látni, hogy hónapról-hónapra, évről-évre hogyan fejlődik

egy pár és milyen pozitív, felemelő hatást gyakorol a befektetett munkájuk a párkapcsolatukra, a közös teremtéseikre.

Az előbbi példa egy szűk rétegre vonatkozik, mert sajnos a legtöbb ember, akivel a munkám során találkozom attól szenved, hogy a társa dacosan

homokba dugja a fejét és nem szeretné feltárni és meggyógyítani az élete legnagyobb elakadásainak láthatatlan okait. Ez a helyzet nagyon dühítő, mert

azok akik összekötötték a sorsukat, nem tudnak függetlenedni egymástól, ugyanis mindkét fél ,,csomagja" meghatározza a közös életük történéseit.

És persze egymásnak hozzuk a megoldandó feladatokat, mondhatni egymás ,,karmatükrei" vagyunk. Észrevétlenül hajlamosak vagyunk átvenni a

társunk batyuját, például tudattalan érzelmi lojalitásból fakadóan, és sokszor a ,,te nem foglalkozol a dologgal, homokba dugod a fejed, akkor majd én

megoldom helyetted" okból fakadóan is.

Szintén ide vonatkozó példa az, amikor például az egyik szülőd (vagy távolabbi felmenőd) alkoholista volt, a másik pedig nem lépett ki a kapcsolatból,

hanem évtizedekig szenvedett egy borzalmas szeretet nélküli élethelyzetben. Ha te egyelőre még nem gyógyítottad meg a lelked sebeit ezzel

kapcsolatban, talán tudattalanul át is átvállalod a sorsukat, akkor ennek a transzgenerációs traumának a hozadéka lehet az, hogy felnőttként te válsz

alkoholistává, vagy az, hogy egy olyan emberrel kötöd össze a sorsodat, aki alkoholista és te szenvedsz ebben az élethelyzetben. Ez egy nagyon

leegyszerűsített példa volt, de a lényeget jól szemlélteti. A párok általában elosztják egymás között a ,,feladatot", a hasonló minta találkozik a hasonló

mintával. Az egyik családi sors segítséget, megoldást kér a másik családi sorsától, amikor sorsközösséget vállal két ember egy párkapcsolatban.

Mondhatnánk azt is, hogy tudat alatt ezt mondja egymásnak a két fél: ,,Már nem stimmel a helyszín, a korszak, a körülmények stb, de mi most megoldjuk

helyettük is, mert nekik nem sikerült..." Tudatosság hiányában az egyik iszik, a másik marad és szenved mellette. Ez a felelősség 50-50%-ban oszlik el egy

ilyen helyzetben is.

Persze hangsúlyozom: nem tudatosan, hanem tudattalanul működhetünk így. Ez a működési mód nem csak a párkapcsolatot, hanem az életünket is

elemésztheti. Emellett tudattalanul azt az üzenetet is közvetítjük a másiknak, hogy ,,te nem vagy elég erős ahhoz, hogy megoldd a saját problémáidat,

bízd ide". Természetesen igaz az, hogy a saját önfejlesztésünk, elakadásaink feltárása és gyógyulása a kulcs a boldog párkapcsolathoz, de számtalan

példát láthatunk arra vonatkozóan, amikor elfogynak az eszközeink, mert saját elakadásaink feltérképezésében nagyot haladtunk előre és túlságosan

elfejlődtünk a másiktól. Ilyenkor már csak három út marad: a társunk is elindul az úton és elkezd dolgozni magán, vagy szakítunk, vagy maradunk és

elszenvedjük a következményeket, akár az életünk árán.

Sok ,,spirituális tanítótól" hallottam már azt, hogy ha elég tudatos vagy, akkor tökmindegy kivel vagy, mert nem fog akadályozni a boldogságban és

fejlődésben. Azt is hallottam már ,,tanítóktól", hogy nem kell párkapcsolat, a fejlődés szempontjából nem fontos, sőt az a jó, ha nem hátráltat senki a

tudatos jelenlét és meditálás közben, meg a nem tudom mit szoktak csinálni a magányos guruk, de aközben amikor azt csinálják...

Én ezt másképp látom, és az évezredünk sem véletlenül kezdődik 2-es számmal. Ez főleg azt az üzenetet közvetíti számunkra, hogy párban és másokkal

társulva, kapcsolódva fejlődhetünk igazán abban a korszakban, amiben most élünk. Persze én 20-án született nőként nem is tudnám másképp látni a

helyzetet, mert a párkapcsolat a legfontosabb életterületem, életem végéig ezekben a témákban kapom a legtöbb tanítást, ebben fejlődök és teremtek a

legtöbbet. Ráadásul van egy 2-es sorsszámom is és a születési képletemben a Hold is a párkapcsolati asztrológiai házban van. Így ha például én elmennék

egy olyan tanítóhoz, aki azt mondja, hogy ne párkapcsolódjak, hanem csatlakozzak inkább ahhoz a szerzetes rendhez, amit alapított, valószínűleg

megbetegednék, mert sem a karakteremet, sem a sorsfeladatomat nem tudnám kibontakoztatni (ismerek ilyet, ezért hoztam fel ezt a példát).

Tiszteletben tartom azt, ha valaki másképp gondolja, mert tudom, hogy nem mindenkinek ugyanannyira fontos a párkapcsolat és ez csak az én

személyes véleményem.

Remélem, hogy ezek a gondolatok motiváló és áldást hozó hatással lesznek azokra, akiknek szükségük lehet rá.